too much

Már megint nem sikerült, pedig elhatároztam magam, sőt, kitaláltam a világ legjobb fogyókúráját. Legalábbis hatékonyság és önkínzás szempontjából mindenképp zseniális.

Holnaptól nem eszek, inkább elfogyok.

05.14.

Már régen éreztem magamban elég erőt és kitartást ahhoz, hogy ideüljek és szavakba foglaljam, mégis hogy állok. De most itt az ideje, eljött a pillanat, amikor szembe kell néznem a tényekkel, a valósággal - a kudarcommal.

Az egész hétvégém egy merő borzalom volt, kaja kaja hátán. Pörkölt, krumplipüré, sült csirke olajban sült burgonyával, brassói, rizs rántott hússal, pizza, fánk, csokoládé. Felsorolni is borzasztó, rettenetesen sok, zsíros, hányingerkeltő.
Annyira jól ment a múlt héten, annyira erős voltam, naponta egyszeri evéssel bírtam ki a napot, s jól éreztem tőle magam. Ma teli tömtem magam, most pedig furdal a lelkiismeret, s egy hang állandóan a fülembe súgja, hogy mennyire gyönge vagyok, egy hatalmas, hájas disznó, aki ha így folytatja, soha nem lesz több annál a hájas zsírtömegnél, aki most.

Üres akarok lenni, szép, törékeny, vékony, bántudat mentes. De jelen pillanatban ez csak egy nagyon távoli álomnak tűnik.

csütörtök

Binge.

Förtelmes, bűntudattal teli, hányingerkeltő, önutálattal teli binge. Annyira jól bírtam, már-már kezdem azt érezni, hogy a jó úton haladok, hogy ha így folytatom, elérem a célomat, erre mindent elrontok, csupán egyetlen óra alatt. Utálom magam, a gyengeségem, a hájamat, az egész testemet. Mindenemet, az összes hajszálamat, a szempilláimat, a hasam, a lábaim, a karjaim, a vállam, a hátam, a fenekem, a lábfejem; egytől-egyig, külön-külön minden testrészemet tetőtől talpig. S gyűlölöm a bensőmet, a lelkemet, a szívemet, az érzéseimet, a gondolataimat.

Mindent magamba tömtem, amit csak megkívántam, salátás-kolbászos-majonézes szendvicset, csokit, hatalmas mennyiségű jégkrémet és fagyit, gabonapelyhet, melegszendvicset, gyümölcsöket, gombapaprikást, rántott húst, krumpli pürét. A negyedét kihánytam, a többi azóta is mérgez belülről, nem hagy nyugodni, lassacskán elraktározódik, tovább növelve a már alapból hatalmas zsírréteget rajtam. Undorodom magamtól, gusztustalan amit tettem, de már nem tudom visszacsinálni, már késő.

Holnaptól jobban vigyázok. Nagyobb önkontroll, szigorúbb napirend - önfegyelem. Meg tudom csinálni, képes vagyok rá, csak koncentrálnom kell.

helyzetjelentés

"köszi, tényleg, jól vagyok, vagy inkább csak élek..."

Az edzésekkel jól haladok, az étrendem számomra, és bárki más számára, aki naponta 500 kcal alatt eszik nem tartalmaz semmi kivetnivalót, az alvás meg minek. 

Szépen lassan, de haladok a célom felé.

...csak ne lennék ennyire hihetetlenül kimerült.

empty

Üres vagyok, erőtlen, kiábrándult. Megint nem kellek, nem vagyok elég jó, már megint. Újra és újra magukhoz húznak az emberek, hogy én még jobban kötődjek, még többet reménykedjek, hogy aztán újra és újra ellökhessenek maguktól.

Azt akarom érezni a testemmel kapcsolatban, ami a szívemben van. Üres akarok lenni, törékeny; aki csupán vágyakozik, de soha nem kapja meg, amit akar, soha nem éri el...
Minden annyira nehéz, annyira kimerítő most, ezért inkább a nem-evést választom, ami a legkönnyebb.

Azt akarom, hogy észrevegyék. Hogy valakinek feltűnjön a változás, hogy valaki aggódni kezdjen értem, törődjön velem - közben pedig tudom, hogy úgyis csak ellökném magamtól, hazudnék neki is, ahogy mindenki másnak. Nem mondhatom az igazat senkinek, hogy az  összes kajám a kukában landol, hogy egy egész héten eszek annyit, mint a normális emberek egy nap. Mindenki csak azt hinné, hogy a figyelmüket akarom felkelteni, hogy csak kitalálom. Senki nem hinné el az igazat, senki nem próbálna segíteni.


Egyszer úgyis fel fog tűnni nekik, akkor pedig büszkén fogok mosolyogni, hogy igen, nekem sikerült, én véghez vittem amit elterveztem. Minden jobb lesz, sokkal, sokkal jobb - amikor végre tényleg vékony leszek.

péntek

Anya megint veszekedéssel indította a napot, amiért nem kértem reggelit. Azt mondtam neki, hogy majd suliban eszek, úgysincs első órám. Nem tudom, milyen kifogásokat találhatnék még ki, hogy ne tömjön belém semmit, már kezdek kifogyni az ötletekből. Arra nem vagyok kész, hogy elmondjam neki, hogy miért nem ehetek, hogy egyszerűen rá sem tudok nézni a kajára, mert egy hatalmas víziló vagyok. Csak még többet etetne, kiabálna velem, nem értené meg. Soha nem ért semmit.

Reggelire elfogyasztottam egy tejeskávét, majd ebédre megettem egy almát és egy győri édes jó reggelt kekszet. Ma már nem tervezek enni semmit, csak mosolygok, hogy nem kérek vacsorát, nem kérek a frissen főtt krumpliból, se a husiból, a melegszendvicset sem kívánom, de még a tortillához sincs kedvem, nem is beszélve a húsvétről megmaradt sütikről. Rázom a fejem, nem kell, nem és nem.

Ma végre megpillantottam a kulcscsontomat a tükörben. Halványan rajzolódik ki csak az alakja, de legalább már észrevehető. Ez megmagyarázhatatlan elégedettséggel töltött el, s vele együtt jött az érzés, hogy akarok még. Még feltűnőbb kulcscsontot, kiálló csípőcsontokat, tapintható bordákat, amiken egy csepp zsír sincs, csupán a bőröm. Lapos hasat akarok, nem ilyen kidudorodó, terpeszkedő valamit, mint amilyen most van. Vékony combokat akarok, miniszoknyát, forrónadrágot.

Ha így folytatom, sikerülni fog. De most következik a hétvége, amikor szem előtt vagyok, amikor nem tudok kamuzni arról, hogy mennyit ettem, amikor muszáj leülnöm ebédelni a családdal. Valahogy meg kell tanulnom átvészelni ezeket az időszakokat is, különben veszve van minden; akkor soha nem leszek vékony.