too much

Már megint nem sikerült, pedig elhatároztam magam, sőt, kitaláltam a világ legjobb fogyókúráját. Legalábbis hatékonyság és önkínzás szempontjából mindenképp zseniális.

Holnaptól nem eszek, inkább elfogyok.

05.14.

Már régen éreztem magamban elég erőt és kitartást ahhoz, hogy ideüljek és szavakba foglaljam, mégis hogy állok. De most itt az ideje, eljött a pillanat, amikor szembe kell néznem a tényekkel, a valósággal - a kudarcommal.

Az egész hétvégém egy merő borzalom volt, kaja kaja hátán. Pörkölt, krumplipüré, sült csirke olajban sült burgonyával, brassói, rizs rántott hússal, pizza, fánk, csokoládé. Felsorolni is borzasztó, rettenetesen sok, zsíros, hányingerkeltő.
Annyira jól ment a múlt héten, annyira erős voltam, naponta egyszeri evéssel bírtam ki a napot, s jól éreztem tőle magam. Ma teli tömtem magam, most pedig furdal a lelkiismeret, s egy hang állandóan a fülembe súgja, hogy mennyire gyönge vagyok, egy hatalmas, hájas disznó, aki ha így folytatja, soha nem lesz több annál a hájas zsírtömegnél, aki most.

Üres akarok lenni, szép, törékeny, vékony, bántudat mentes. De jelen pillanatban ez csak egy nagyon távoli álomnak tűnik.

csütörtök

Binge.

Förtelmes, bűntudattal teli, hányingerkeltő, önutálattal teli binge. Annyira jól bírtam, már-már kezdem azt érezni, hogy a jó úton haladok, hogy ha így folytatom, elérem a célomat, erre mindent elrontok, csupán egyetlen óra alatt. Utálom magam, a gyengeségem, a hájamat, az egész testemet. Mindenemet, az összes hajszálamat, a szempilláimat, a hasam, a lábaim, a karjaim, a vállam, a hátam, a fenekem, a lábfejem; egytől-egyig, külön-külön minden testrészemet tetőtől talpig. S gyűlölöm a bensőmet, a lelkemet, a szívemet, az érzéseimet, a gondolataimat.

Mindent magamba tömtem, amit csak megkívántam, salátás-kolbászos-majonézes szendvicset, csokit, hatalmas mennyiségű jégkrémet és fagyit, gabonapelyhet, melegszendvicset, gyümölcsöket, gombapaprikást, rántott húst, krumpli pürét. A negyedét kihánytam, a többi azóta is mérgez belülről, nem hagy nyugodni, lassacskán elraktározódik, tovább növelve a már alapból hatalmas zsírréteget rajtam. Undorodom magamtól, gusztustalan amit tettem, de már nem tudom visszacsinálni, már késő.

Holnaptól jobban vigyázok. Nagyobb önkontroll, szigorúbb napirend - önfegyelem. Meg tudom csinálni, képes vagyok rá, csak koncentrálnom kell.

helyzetjelentés

"köszi, tényleg, jól vagyok, vagy inkább csak élek..."

Az edzésekkel jól haladok, az étrendem számomra, és bárki más számára, aki naponta 500 kcal alatt eszik nem tartalmaz semmi kivetnivalót, az alvás meg minek. 

Szépen lassan, de haladok a célom felé.

...csak ne lennék ennyire hihetetlenül kimerült.

empty

Üres vagyok, erőtlen, kiábrándult. Megint nem kellek, nem vagyok elég jó, már megint. Újra és újra magukhoz húznak az emberek, hogy én még jobban kötődjek, még többet reménykedjek, hogy aztán újra és újra ellökhessenek maguktól.

Azt akarom érezni a testemmel kapcsolatban, ami a szívemben van. Üres akarok lenni, törékeny; aki csupán vágyakozik, de soha nem kapja meg, amit akar, soha nem éri el...
Minden annyira nehéz, annyira kimerítő most, ezért inkább a nem-evést választom, ami a legkönnyebb.

Azt akarom, hogy észrevegyék. Hogy valakinek feltűnjön a változás, hogy valaki aggódni kezdjen értem, törődjön velem - közben pedig tudom, hogy úgyis csak ellökném magamtól, hazudnék neki is, ahogy mindenki másnak. Nem mondhatom az igazat senkinek, hogy az  összes kajám a kukában landol, hogy egy egész héten eszek annyit, mint a normális emberek egy nap. Mindenki csak azt hinné, hogy a figyelmüket akarom felkelteni, hogy csak kitalálom. Senki nem hinné el az igazat, senki nem próbálna segíteni.


Egyszer úgyis fel fog tűnni nekik, akkor pedig büszkén fogok mosolyogni, hogy igen, nekem sikerült, én véghez vittem amit elterveztem. Minden jobb lesz, sokkal, sokkal jobb - amikor végre tényleg vékony leszek.

péntek

Anya megint veszekedéssel indította a napot, amiért nem kértem reggelit. Azt mondtam neki, hogy majd suliban eszek, úgysincs első órám. Nem tudom, milyen kifogásokat találhatnék még ki, hogy ne tömjön belém semmit, már kezdek kifogyni az ötletekből. Arra nem vagyok kész, hogy elmondjam neki, hogy miért nem ehetek, hogy egyszerűen rá sem tudok nézni a kajára, mert egy hatalmas víziló vagyok. Csak még többet etetne, kiabálna velem, nem értené meg. Soha nem ért semmit.

Reggelire elfogyasztottam egy tejeskávét, majd ebédre megettem egy almát és egy győri édes jó reggelt kekszet. Ma már nem tervezek enni semmit, csak mosolygok, hogy nem kérek vacsorát, nem kérek a frissen főtt krumpliból, se a husiból, a melegszendvicset sem kívánom, de még a tortillához sincs kedvem, nem is beszélve a húsvétről megmaradt sütikről. Rázom a fejem, nem kell, nem és nem.

Ma végre megpillantottam a kulcscsontomat a tükörben. Halványan rajzolódik ki csak az alakja, de legalább már észrevehető. Ez megmagyarázhatatlan elégedettséggel töltött el, s vele együtt jött az érzés, hogy akarok még. Még feltűnőbb kulcscsontot, kiálló csípőcsontokat, tapintható bordákat, amiken egy csepp zsír sincs, csupán a bőröm. Lapos hasat akarok, nem ilyen kidudorodó, terpeszkedő valamit, mint amilyen most van. Vékony combokat akarok, miniszoknyát, forrónadrágot.

Ha így folytatom, sikerülni fog. De most következik a hétvége, amikor szem előtt vagyok, amikor nem tudok kamuzni arról, hogy mennyit ettem, amikor muszáj leülnöm ebédelni a családdal. Valahogy meg kell tanulnom átvészelni ezeket az időszakokat is, különben veszve van minden; akkor soha nem leszek vékony.

tükörtánc

Utálok kaját kidobni, vagy bármi más módon elpazarolni. Mégis erre vetemedtem, mert anyáék nem hagynak békén, nem bírják ki, hogy ne szóljanak bele abba, amit csinálok.
Tegnapelőtt fél órás prédikációt kaptam, hogy mennyire egészségtelen, hogy nem eszem kenyeret, és a többi, mert fejlődésben lévő szervezet vagyok. Nem. Egy fejlődésben lévő disznó vagyok, akinek mindenképpen fogynia kell. Miután megkaptam a kioktatást, anya számon kért rajtam minden egyes falatot, amit aznap fogyasztottam - a háromnegyedét a mennyiségnek hazudtam, ő mégis leszidott, hogy milyen kevés. Pedig igazából rengeteg, felsorolni is szörnyű volt. Tegnap úgy döntöttem, hogy megóvom magam a felesleges kihallgatástól, ezért két szelet sült csirkehusit kiraktam egy tányérra, hogy odaadom a kutyának. A terv eddig jó is volt, de a kutyusom az első szeletet sem falta fel teljesen, én pedig nem kockáztathattam meg, hogy anyáék ott találják nála a finom csirkét. Így gondosan szeletekre vágtam a húst és szépen egyesével lehúztam őket a wc-n. Utáltam magam közben, kirakhattam volna egy szalvétában egy padra, hátha valakinek segítek vele.

Jókedvűen ébredtem, üres hassal. Reggel kénytelen voltam lerázni anyát, mikor szokásához híven reggelit akart nekem készíteni. Gondolni sem bírtam arra, hogy egyek, főleg nem olyan tápláló és rettenetesen hizlaló kaját, mint amilyet belém akart tömni. Mondván, hogy nem eszem eleget, becsomagolt nekem egy szendvicset, amit nagylelkűen odaajándékoztam egyik osztálytársamnak.

Utálom, hogy hazudoznom kell az evés miatt. Utálom, hogy titkolóznom kell, pazarolnom, elutasítanom. De ha nem teszem meg, soha nem leszek vékony. Soha nem fognak úgy gondolni rám az emberek, hogy milyen csodálatos alakja van... ha eszem, egy tehén maradok életem végéig.

Most puffadtnak érzem magam, telítettnek, hájasnak. Egész nap üres volt a gyomrom, nem kellett volna megennem este azt a gránátalmát. Bűntudatom volt, hogy veszik nekem a sok finomat - hiába mondom, hogy nem kell, ne vegyenek nekem semmit, meg sem hallják. Így mikor anya megpucolta nekem, megettem, és boldog voltam, hogy örült neki. De már nem rám figyel, egyedül maradtam a hájas combjaimmal, a hatalmas fenekemmel és a zsírréteggel körbevett hasammal - az önutálatommal.

mostanság

Így, második téli szünetben elszoktam attól, hogy leüljek a gép elé. Inkább más dolgokra koncentráltam; sajnos a közelgő millió plusz egy számonkérés, dolgozat, felelés és vizsga nem hatott meg, így véletlenül sem tanulással töltöttem az elmúlt napokat.Olvastam, filmet néztem, barátokkal találkozgattam (már amikor ki lehetett menni az utcára a sok hótól).
Sajnos, vagy szerencsére a bulizást sem hanyagoltam el. Utólag kegyetlen bűntudatom van a rengeteg alkohol miatt, azért pedig, hogy mellette még ettem is, egyenesen utálom magam. De akkor és ott ezt éreztem valamiféle megoldásnak. Nem jött össze.

Mostanában elég kiegyensúlyozatlan vagyok. Két napig nem eszem semmit, nem azért, mert megvonom magamtól, hanem mert nem kívánom, hogy aztán a harmadik napon mindent felzabáljak, amit csak megkívánok - 2 tábla csoki, 3-4 szelet kenyér, gyümölcsök, zöldségek, kekszek, sütemények. Ezt nem csinálhatom, kell valami rendszer, egy kis önkontroll, vagy csak szimplán rendbe kell hoznom magam körül a dolgokat.

A sportolásomra - vagy inkább annak a hiányára - nagyon nem vagyok büszke az elmúlt egy hétben. Nagyjából a városban való sétálgatás volt az egyetlen mozgás, amit végeztem, bár kétlem, hogy ezt sportnak lehetne nevezni. Szégyellem magam miatta, de ígéretet teszek magamnak, hogy jövőhéten megint kiváltom a kondibérletet és visszatérek a hőn szeretett futáshoz, szobabiciklizéshez és ellipiszis géphez.

constant

Ezt éreztem tegnap, ezt érzem ma; ezt érzem mindig.

váratlan

Nem vagyok büszke magamra a mai nap után, de a tegnapinál minden kétséget kizáróan jobb a helyzet. Amikor hazaértem nem kapott el a zabálási kényszer - talán azért, mert jobb kedvem volt valamivel. Két kakaót azonban még így is megittam, és három falat kenyeret is megettem tojásrántottával, annak ellenére, hogy az agyam sikítva ellenkezett, ordította, hogy nem szabad. De a kísértés győzött, ismét. Kezdem azt hinni, hogy fölösleges, értelmetlen, hogy úgyis elbukom és nincs értelme a küzdelmemnek.
Aztán tükörbe nézek, és eszembe jut, miért történik minden. Látom a vastag combjaimat. Rést akarok közöttük, ökölnyi helyet, vékony, törékeny lábikókat - ehelyett csak a két hatalmas csülök van ott. Lapos, aprócska hasat akarok, kirajzolódó csontokat, kulcscsontokat, csípőcsontokat - amelyek elvesznek a zsírrétegem alatt. Utálok magamra nézni.

Délután egészen jó kedvem volt, a napfény mindig feldobja a kedvem. Elmentem könyvtárba és sétálni, hogy elfoglaljam magam, jól éreztem magam - a folyópart, a napsugaram, az apró madárkák megtették a hatásukat. Aztán hazajöttem, kezdődött megint elölről az önutálat, a fejfájás és a küzdelem a kaja utáni vággyal.

Rájöttem, hogy hiányzik a konditerem. A kitartás, a türelem, a tudat, hogy teszek a célomért. A koplalás nem elég, mozognom is kell. Kiadni magamból a felgyülemlett érzelmeket, energiákat. Hiányzik a futás, még a kivörösödött fejem és az a rengeteg izzadság is - mert tudom, hogy megérte. Remélem, minél gyorsabban meggyógyul a lábam, és mehetek vissza.

A mai napom érzelmileg és agyilag egy tízes skálán valahol a mínusz kétszázötvenezer körül helyezkedik el. Koncentráció nulla, életkedv még ennél is kevesebb. Minden egyes órámon úgy kellett küzdenem, hogy ébren maradjak - arra, hogy figyeljek is már meg sem próbáltam rávenni magamat, tudtam jól, úgysem sikerülne. Végül nagy nehezen végigszenvedtem azt az öt hosszú és monoton órát.
Egészen hazaérésemig büszke voltam az elfogyasztott ételmennyiségemre. Reggel az édesanyukám által gondosan elkészített főtt tojásból, sonkából, pirítósból és egyéb finomságból csupán egy fél virslit ettem, azt is magába, mondván, nincs időm többre; a sulit pedig egy naranccsal éltem túl.

A baj akkor kezdődött el, amint hazaértem. Nem akartam enni, az egészet három nagy pohár vízzel akartam lerendezni. Addig bírtam, amíg meg nem láttam az asztalon a rengeteg finomságot - brassói, a kedvenc csokis nápolyim, almás rétes. Nem gondolkodtam, csak betettem a brassóit a mikróba, majd két perc alatt eltüntettem az egészet - ekkor már tudtam, mi lesz a tettem vége, de nem érdekelt. Megettem a nápolyit is, és mellé még néhány szelet almás rétest.
Hatalmas pusztítást hagytam magam után, mikor elindultam a fürdőszobába, hogy minden falatot kierőszakoljak magamból, amit megettem. Sikerült, de ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Sőt, még most is borzalmasan vagyok.

Azóta néhány darab kekszet gyömöszöltem le nagy nehezen a torkomon, hogy csillapítsa valamelyest a gyomorégésemet. Próbálok minél több vizet inni, de ez sem szünteti meg a mellkasi fájdalmamat és a hányingeremet. Megint elbuktam, megint csalódtam magamban, megint csak az utálat maradt.

De össze fogom szedni magam.

tegnap és ma

Nem bírom, egyszerűen nem megy. Változtatnom kell, nem mehet így tovább, ki fogok készülni tőle. Attól, amit magammal teszek.
Nem tudom mikor kezdődött el - de az biztos, hogy már jó ideje megszállottan foglalkozok a súlyommal. Mindig azt mondogatom magamnak: majd amikor vékony leszek, akkor jobb lesz minden. De vajon leszek-e vékony valaha? Leszek-e elégedett... boldog? Ha így folytatom, biztosan nem.

Egész héten sikeres voltam, kontrolláltam magam. Reggelire éppen hogy csak bekaptam valamit, a suliban megettem egy joghurtot, itthon pedig ebédre minimális mennyiségeket fogyasztottam. Egyik nap sem mentem 500 kcal fölé. Minden nap táncom is volt, így a mozgás sem maradt el - bár messze nem sportoltam annyit, mint kellett volna.
A gyomrom majd kilyukadt az éhségtől, de nem érdekelt, csak a cél lebegett a szemem előtt. Hogy a tükörbe tudjak nézni undorodás nélkül.

Aztán eljött a tegnap, eljött a ma. A hétvégéket meg kellene tanulnom átvészelni, de nem megy, nem vagyok elég erős hozzá. Anya ilyenkor finomabbnál finomabbakat főz, s annyira nehezen tudok ellenállni. Mintha direkt arra menne ki a játék, hogy én ne tarthassam be a játékszabályaimat, s hogy engem kísértésbe vigyenek. Mennyei zöldséglevesek, gőzölgő almás rétes, frissen sült lángos, különlegesebbnél különlegesebb csokoládék, édességek. Én pedig nem bírom, képtelen vagyok nemet mondani; csak eszek és eszek. Gyűlölöm magam, gyűlölöm a testem, gyűlölöm az ennivalót, főleg a finomat, ami eteti magát. A gyomrom tiltakozna, de nem figyelek rá.
Újra megtettem, már lassan egy éve először. Újból megszabadultam az általam bevitt végtelen kajamennyiségtől. Újból a wcben landolt, s ettől én újra megkönnyebbültem.

Holnaptól összeszedem magam végre. Nem fogok kísértésbe esni, tartom magam az eredeti tervhez, a fogyáshoz.
Addig is marad a bűntudat, az önutálat. A tükörbe nézve egy disznó mered rám, én pedig undorodva fordulok el. Változtatni fogok.